FőoldalOnline tanácsadás
 

Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: Pszichoterápia és agyműködés

(Megjelent rövidebb változatban: Élet és Tudomány 2003 december 58. évf. 51-52. szám 1622-1624 old.)

   Test és lélek olyannyira eltérő sajátosságokkal írható le, hogy egy szavunk sem lehet arra, hogy Descartes a XVI. század filozófus-matematikusa kettéhasította az embert anyagira és lelkire; végül is csak filozófiát csinált a közgondolkodásból. Igaz a tobozmirigyen keresztül rögtön össze is kapcsolta e két szubsztanciát, engedve annak a kényszerű mindennapi tapasztalásnak, hogy ez a két dolog azért tagadhatatlanul valahogy együttműködik. Test és lélek kettőségének problémája különösen élesen vetődött fel aztán XIX.-XX. század tudományos eredményeinek fényében. Az orvoslás sokáig csak a test fizikai elváltozásait tekintette "igazi" betegségnek, és ezek gyógyítására specializálódott. Ennek eredményei mérhetőek és megfigyelhetőek voltak, mondhatni "anyagi" változásokkal leírhatóak voltak. Ezzel élesen szembeállítható volt a XX. század elején elterjedő pszichoanalízis, majd a később kialakuló többi pszichoterápiás irányzat, melyek megfoghatatlan és bizonyíthatatlan fogalmakkal dolgoztak, mint "tudattalan", "ellenállás", "identitás". Ezekkel a fogalmakkal szemben a legfőbb tudományos vád az volt, hogy amiről a pszichológusok beszélnek, az fikció, nem kézzel fogható, nem anyagi értelemben létező. Senki nem tudja megmutatni, hol van a tudattalan, vagy hol van az identitás, és hogy mi az az "ellenállás" anyagi értelemben. A tudományosság fontos kritériuma az, hogy egy adott módszer lépéseit végrehajtva, az eredmény tetszőleges számban megismételhető legyen. A pszichoterápiákra ez nem igaz, az egyik beteg gyógyul, a másik nem, az egyik terapeuta hatékonyabb, a másik nem, stb. A pszichoterápiás irányzatok persze igyekeztek e vádakat kivédeni, nem voltak olyan arisztokratikusak, mint Freud, aki sértetten azt mondta, hogy a pszichoanalízis nem szorul bizonyításra. Megjelentek a sztenderdizált tesztek, melyekkel pl. meg lehetett mérni a páciens depressziójának mértékét terápia előtt és után. Ha csökkent a pontszám, a pszichológusok azt mondták, hogy hatott a terápia, változások történtek a páciens fejében. De valójában ez is csak feltevés, hiszen csak két teszteredményt hasonlítottunk össze, igazából nem tudtuk, mi történt a páciens fejében. Hátha csak a válaszolási készsége változott meg, ezért ad alacsonyabb pontszámot. Mondjuk csak kedvezni akar a pszichológusnak, aki volt olyan kedves és sokat foglalkozott vele. Jól ismert jelenség az is, hogyha valamibe energiát fektetünk, abban hinni is kezdünk. Lehet, hogy a gyógyulás csak egy hiedelem? De kérdés, vajon a hit okozta változás valódi változás, vagy csak látszat? Sokáig azt gondolták, az nem is igazi változás. Hasonló támadások érték a hipnózist is, mint terápiás módszert. Sok kutató makacsul állítja még ma is, hogy a hipnózis valójában nem más, mint az engedelmes páciens vagy kísérleti személy igyekezete, hogy megfeleljen a hipnotizőr elvárásainak. Magyarán csak szerepjátszásról van szó. Kellően (pl. pénzzel) motivált személyek szinte az össze hipnotikus jelenséget elő tudják állítani. Nem zárható ki, hogy a pszichoterápiák fő hatása abban áll, a páciens hinni kezdi, hogy meggyógyult. De mint majd látjuk, a hipnóziskutatás már régen meghaladta a szkeptikusokat, akik azért mondják a magukét; ha már erre tették fel életüket, visszakozni nehéz ám.
    A kutatás "nedves" irányzata, vagyis amelyik az agy működését vizsgálta, eközben számos biokémiai zavart és megváltozott működést tárt fel az agyműködésben, amelynek alapján értelmezni lehetett a depresszió, a szorongás, a kényszergondolatok és cselekvések vagy a szkizofrén tünetek biokémiai-neurális okait. Ez végre megfoghatóvá, anyagivá tette a mentális zavarokat, és ez még jobban aláásta bizonyos tudományos körökben a pszichoterápiák tekintélyét, hiszen kiderülni látszott, hogy a mentális betegségek tulajdonképpen agyi anyagcserezavarok. Ez a mentális megbetegedéseket "anyagivá" tette, ettől ezek megfoghatóvá, megfigyelhetővé váltak, és a beavatkozások is materiális természetűek voltak: gyógyszerek, elektroschock terápia, vagy ne adj' isten műtét. Mind a diagnózis, mind a gyógyulás materiálisan megragadható. A kétely most már úgy volt megfogalmazható, hogy egy ilyen materiális, kézzelfogható hatást hogyan is lehetne gyógyszer helyett terápiás beszélgetéssel elérni. Míg a beszélgetés a lélekre hat, vagyis valami tünékeny hatás jön létre, addig a gyógyszer az agyműködést változtatja meg, ami abszolút anyagi és mérhető. Valószínűleg sokan egyetértenek ezzel a logikával, sok szakember és laikus meggyőződése, hogy a depresszió, a pánik, a szorongás, az álmatlanság, stb. csakis gyógyszerrel oldható meg hatékonyan. Az antidepresszánsok ugyanis elvétve hatnak (lásd. Depresszióipar), a nyugtatók meg éppenséggel hatnak, de csak tünetileg, meg nem gyógyítanak senkit, viszont szedésük függéshez, memóriakárosodáshoz és egyéb mellékhatásokhoz vezet.

 

 

A lélek biokémiája

    A biológiai pszichiátria és a gyógyszergyárak által erősen támogatott test lélek kettőségére épülő hamis karteziánus* logika azonban könnyen átlátható belső ellentmondásra épül. Ha a mentális betegségek biokémiai anyagcsere zavarok, akkor természetesen a lelki működések is biokémiai jelenségeken alapulnak. A mentális zavarok kialakulását kicsiny részben genetikai eredetű sérülékenységre, de döntően környezeti hatásokra kialakuló biokémiai zavarokra vezetjük vissza. Maga a személyiség fejlődése, folytonos alakulása is -akár egészséges, akár beteg-, környezeti-szociális hatásokra történik, vagyis az embert ért különféle pozitív és negatív hatások azért befolyásolják maradandóan a lelki életet, mert biokémiai és neurális változásokat idéznek elő. A lelki élet bárminemű változása a tapasztalatok hatására valójában egy idegrendszeri tanulási folyamat, s bármiféle információtárolás csak biokémiai változásokon keresztül képzelhető el. Ahogy Ön ezt a cikket olvassa, szintén biokémiai változások formájában rögzül emlékezetében, vagyis én a cikken keresztül módosítom az Ön agyát.
   Mivel a pszichoterápiás hatások is a személy gondolkodását, érzelmi életét, viselkedését befolyásolják, könnyen belátható hogy ez ugyanúgy biokémiai változásokon keresztül történik. Teljesen téves tehát az a logikai bakugrás, mondhatni csúsztatás, hogy ha a mentális betegségek anyagcserezavarok, akkor a gyógyításban az anyagcserezavart befolyásolni képes vegyületek, vagyis a gyógyszerek jöhetnek elsősorban szóba. Ha jobban belegondolunk, éppen az ellenkező következtetésre kell jussunk: a negatív szociális hatások által kiváltott mentális zavarokat, és azok biokémiai megfelelőit leghatékonyabban pozitív szociális hatásokkal lehet kezelni. A valaki "megtanult" félni valamitől, akkor nem nyugtatókkal kell elnyomni a félelmeit, hanem meg kell tanítani őt "nem félni". És még egy kitérő a gyógyszerek felé, bár cikkemnek nem ez a fő gondolata. Az antidepresszánsok nem hatékonyak, mi több, hatástalanok mind depresszióban (lásd. Depresszióipar c. könyvemet), mind pánikbetegségben, a többi 10-20 problémát már nem is említve, amelyben próbálkoznak az antidepresszánsok eladásával. Ha ezek a gyógyszerek tényleg megoldottak volna bármit is, már régen kihalt volna az összes pszichoterápiás irányzat, ahogy a kuruzslás is háttérbe szorult az orvostudomány megjelenésével. Valójában, miközben százmilliókat tömnek ezekkel a gyógyszerekkel, még mai napig nem tudják, pontosan kire is hat és hogyan.
   Eric R. Kandel, neves pszichiáter és agykutató 1998-ban publikálta azóta sokat idézett, kiáltványnak is tekinthető tanulmányát, amelynek egyik konklúziója a következő állítás volt:

"Következésképen, azok a pszichoterápiás eljárások, melyek hatásosak és hosszútávú változásokat idéznek elő a viselkedésben, feltehetőleg tanulási folyamatokon keresztül, a gének működését változtatják meg az idegsejtekben, s ezen keresztül megváltoztatják a szinaptikus* kapcsolatokat, strukturális változásokat idéznek elő, amely megváltoztatja a neurális hálózatok kapcsolatait, vagyis strukturális agyi változásokat idéz elő."

   A tanulmány újszerűsége valójában nem is az volt, amit mondott, hanem az, aki mondta. Kandel a biológiai pszichiátria állásaiból üzent hadat a biológiai pszichiátria egyoldalú és mechanikus materializmusának, hidat verve a pszichológia és az agykutatás között.

Az agyi plaszticitás

struktúrája és működése hordozza a jelentését, és ha ez a szerkezet tanul, információt vesz fel, ezzel rögtön módosítja is önmagát. Hasonlattal élve, nincs külön a mondat, és abban a szavak, hanem maguk a szavak alkotják a mondatot és annak értelmét. Ha beszúrunk egy újabb szót, megváltozik a mondat is, a jelentése is.
   Nem is olyan régen még az agyat úgy tekintettük, mint egy állandó struktúrájú szervet, amelynek szerkezete kötött és melynek kifejlődését döntően a gének határozzák meg. Az érett felnőtt agy pedig már csak leépülni, pusztulni képes. Mára ez a felfogás alapjaiban megdőlt.
   Egy kísérletben felnőtt, tehát kialakult agyú majmokat arra tanítottak meg, hogy csak középső három ujjukat használják. Több ezer ujjmozgást elvégezve a három ujj agykérgi területe kiszélesedett, és elfoglalta a két szélső, nem használt ujjat mozgató kérgi területeket. Az agy az ujjak egyoldalú használata miatt "áthuzalozta" magát.
   Egy kutatócsoport a beszédértés agyi központjának dendritsűrüségét* vizsgálta, és azt a meglepő felfedezést tette, hogy az iskolázottabbaknak, akiknek feltehetőleg több és bonyolultabb szövegeket kellett életük során megérteniük, sűrűbb volt a neuronok közti kapcsolati háló. Ezt azt jelenti, hogy a beszédértést szolgáló agyterület intenzívebb használata megváltoztatta a kéreg szerkezetét.
   A tarkólebenyt látókéregnek is nevezzük, mert születésünktől fogva ez a terület dolgozza fel az elsődleges vizuális információkat. Eddig azt gondoltuk, hogyha valaki vakon születik, vagy később megvakul, a látókérge egyszerűen használaton kívülre kerül. Sadato és munkatársai megdöbbentő felfedezést tettek, amikor vakokat és látókat vizsgáltak PET (pozitron emissziós tomográf*) segítségével Braille-írás olvasása közben. A Braille írás tulajdonképpen kis dudorok sorozata a papíron, és ezt ujjtapintással lehet elolvasni. Kiderült, hogy mind a született vakok, mind az életük során később megvakultak a tapintásos információ feldolgozása során intenzíven használták a látókérgüket. Mivel a látókéreg "normálisan" nem kap információt az ujjakból, ez az eredmény azt bizonyítja, hogy az agy a genetikailag programozott agyszerkezetet át tudta huzalozni annak érdekében, hogy kihasználhassa a parlagon heverő agyterületeket.
   Maguire és munkatársai pár éve londoni taxisofőröknél mutatták ki, hogy a téri tájékozódásban döntő szerepet játszó hippokampusznak nevezett agyterület a taxizásban eltöltött évek arányában jelentős méretnövekedést mutat.
   Mindezek az eredmények azt jelzik, hogy a tapasztalás hatására az agy -korábban "kőbe vésettnek" tekintett szerkezete alapvető módosulásokra képes.

Placebo hatására bekövetkező agyi változások

   Nemrég publikáltak két vizsgálatot, melyben antidepresszánsok hatását hasonlították össze placebóval. Ahogy ez lenni szokott, sok beteg a placebóra is gyógyulást mutatott. Amikor a gyógyszerre, ill. a placebóra gyógyulással reagáló betegek agyműködését PET vizsgálattal összehasonlították, kiderült, hogy mind a placebo, mind a gyógyszer -bár eltérő agyi területeken- de markáns változásokat idézett elő az agyműködésben. Mindkét kutatócsoport arra a megállapításra jutott, hogy a placebo, vagyis a "hatástalan" gyógyszerbe vetett hit aktív és tartós hatást gyakorol az agyműködésre. Még egyszerűbben: az egyik kutatás vezetője egyenes úgy fogalmazott, hogy a placebo aktív szer, mert alapvető agyi változásokat idéz elő.

antidepresszáns és placebo hatása depresszióban

Érdemes megfigyelni, hogy az antidepresszáns hatására a frontális területek (az ábrák felső része) aktivitása lecsökken, míg a placebóra nő! Mivel a frontális lebeny szabályozza az emóciókat és a motivációkat, itt jól felismerhető az a leírt, de pszichiáterek által nem ismert mellékhatás, hogy az antidepresszánsok ugynevezett 'defrontalizációt', vagyis a frontális működések lecsökkenését okozzák, ami nem a depresszió megszünését jelenti (lásd Depresszióipar, hanem egy motiválatlan, közömbös állapotot idéznek elő. A placebóra gyógyuló betegeknél ellenkezőleg, az érzelmi élet gazdagodásának jele a fokozott frontális aktivitás.

   A Parkinson betegség a dopamin nevű ingerület-átvivőanyag hiányát jelenti az agy bizonyos területein. A nagyon súlyos, már semmilyen módon nem kezelhető betegek számára az utolsó reményt a dopamintermelésre képes őssejtek agyba való beültetése jelentheti. Egy etikailag vitatható vizsgálat eredménye nagy port kavart fel. A betegek felénél ugyanis úgynevezett hamis műtétet végeztek, vagyis a műtéti eljárást rendben végigcsinálták, de nem ültettek be őssejteket a betegek agyába. A megdöbbentő eredmény mégis az volt, hogy a hamis műtéten átesett betegek ugyanúgy javultak, mint az őssejteket kapott betegek, és a javulás mértéke arányos volt a kezelésbe vetett hittel. Egy másik vizsgálat azt is bizonyította, hogy ezekben az "álműtéttel" kezelt személyekben is nőtt a dopamin szintje.
    Tulajdonképpen szeretném egészen világossá tenni, hogy látszatjavulás vagy látszatváltozás nem létezik. Ha megváltozik a kimenet, vagyis a viselkedés, hangulat, akkor meg kellett változzon a kimenetet generáló agy működése is. Ha egy lerobbant autóba belepiszkálunk és az csodák-csodájára elindul, akkor nem arról van szó, hogy az autó hitt a kezelésbe, és ezért elindult, hanem valami olyat piszkáltunk meg, ami tényleg megoldott a problémát. Másként nem, lehetséges. A placebokutatásról külön fejezetet írtam Depresszióipar c. könyvemben, itt csak annyit: a placebohatás valójában az önátszervező képességét aktiválja, a placebo, a varázslás, az ima, a kézrátét mind-mind azért gyógyít, mert képes aktiválni a szervezet evolúciósan beépített öngyógyító mechanizmusait.

Pszichoterápia hatása az agyműködésre

   Több olyan vizsgálatot ismerünk, melyben antidepresszánsok hatását hasonlították össze depressziós betegeknél pszichoterápiával. A betegek agyi aktivitását PET-el mérték meg kezelés előtt és után. A vizsgálat ideje alatt a gyógyszeres csoport minden nap gyógyszert kapott, míg a másik csoport tagjai hetente egy alkalommal 45-60 perces pszichoterápiás ülésen vettek részt. A vizsgálat végeztével mindkét csoportban azonos javulást tapasztaltak, és mindkét csoportnál jellegzetes, a javulással összefüggő agyműködésbeli változásokat tapasztaltak. Külön kiemelendő, hogy a terápiás ülések száma nem volt túl magas (6-12 ülés), mégis ezek hatására azonos mértékű javulás és agyműködésbeli változások jöttek létre - mellékhatások nélkül. Az egyik vizsgálatban, amelyben a Prozacot hasonlították össze placeboval, a kutatók nehéz helyzetbe kerültek, a vizsgálat ugyanis napnál világosabban mutatta, hogy a Prozac a placeboval azonos hatást hozott létre a gyógyult betege agyában. Mit lehet ere mondani? A placebo imitálta a Prozacot? De honnan tudná a placebo, hogy mit kell imitálnia? A helyes válasz természetesen az, hogy a Prozac ugyanúgy placebóként hatott, mint a placebo. A kutatást a Prozac gyártója, az Eli Lilly támogatta, s a kutatók a csávából úgy menekültek ki, hogy találtak jelentéktelen plusz agyi változásokat a Prozac csoportban, amire azt állították, hogy "na ez az a plusz, amit a Prozac okoz". Igen ám, csak ha két ember egyformán gyógyult, akkor nem mondhatjuk, hogy a Prozacra az egyik "még jobban gyógyult". Az igazi magyarázat az, hogy a kutatók a Prozacnak, mint aktív vegyületnek a mellékhatásait látták különbségként, és ez nem pozitív hatás, hanem nem kívánatos mellékhatás.
   A kényszerbetegség nehezen kezelhető szorongásos betegség, a legsúlyosabb esetekben csak célzott agyműtéttel lehet a szenvedést enyhíteni. A kór lényege, hogy a beteg ellenállhatatlan késztetést érez különféle cselekedetek ismételt, nagy számban történő kivitelezésére. Pl. százszor kell ellenőrizni, be van-e zárva az ajtó, százszor kell kezet mosni, hogy tiszta legyen a kéz, stb. Ha nem hajtja végre kényszereit, igen erős szorongást él át. A kényszerek gyakran teljesen eluralják a személy életét, munka- és életképtelenné téve őt.
   Három vizsgálat is mérte, milyen agyi változások történnek a kényszerbetegség viselkedésterápiás* kezelése során. Két vizsgálatban a betegek egy része gyógyszert kapott, másik része viselkedésterápiában részesült, egy harmadik vizsgálatban a viselkedésterápia után a gyógyult betegek agyműködését normál személyekével hasonlították össze. Mindhárom vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy a viselkedésterápia a gyógyszerekkel azonos hatékonysággal normalizálta a betegek agyműködését. Itt megjegyzendő, hogy bizonyos antidepresszánsok speciel kényszerbetegségben olykor valóban hatásosak. De! A gyógyszert és pszichoterápiát összehasonlító vizsgálatok általában pár hetesek. Amikor több hónapon, netán több éven át követik a beteget, a gyógyszeres kezelés hatására gyógyult betegek nagy része visszaesik, a pszichoterápia hatása pedig tartós. Ez a gyógyszeripart természetesen nem érdekli, az ilyen eredmények csak rontanák az eladási statisztikáikat.
   A pókoktól való félelem elég gyakori, azonban a súlyos pókfóbia már komoly probléma, mert a páciensen rettegés lesz úrrá minden, a pókkal akárcsak áttételesen is kapcsolatos gondolattól, látványtól. Egy vérbeli pókfóbiás még a "világháló", "fonal", vagy "mászik" szavakra is szorongással reagálhat, mert róluk a pókra asszociál. Egy vizsgálatban 13 pókfóbiást kezeltek 5 héten át, heti egyszeri háromórás ülésben. A kezelés végére mindegyik beteg képes volt félelem nélkül megsimogatni egy óriáspókot. Bár nem vagyok pókfóbiás, de én nem merném megtenni ezt, itt a betegek szinte "túlgyógyultak". A kezelés előtti és utáni agyi aktivitás mintázat összehasonlításából kiderült, hogy a viselkedésterápia hatására drámai változások történtek a páciensek agyműködésében, a gyógyulás annak volt köszönhető, hogy a pókkal való szembesülés többé már nem aktiválta a félelemért felelős agyi területeket.
   Hasonló eredményhez vezetett két vizsgálat, melyben szociális fóbiásokat kezeltek gyógyszerrel, ill. viselkedésterápiával, s mindkét gyógyító eljárás azonos agyműködési változásokkal járt a gyógyult esetekben. Itt ismét meg kell jegyeznünk, hogy a szociális fóbia igen jól reagál placebóra, s ez a vizsgálat nem alkalmazott egy placebocsoportot. Ekkor ugyanis kiderülhetett volna a kutatók számára, hogy az antidepresszáns a placeboval azonos hatékonysággal "gyógyította" meg a betegeket. Itt is igaz az a szomorú tény, hogy ha valaki placebora vagy ezzel egyenértékű antidepresszánsra javul, később vissza fog esni. Mert a pszichoterápiában készségeket is megtanul a páciens, nemcsak a félelmeit győzi le, és ez hosszútávú gyógyulást eredményez. Egy nyelési fóbiás páciens mesélte nekem, hogy egy doktornő a kórházban azt mondta neki: most háromig számolok, és tud nyelni. 1,2,3, és a beteg tényleg tudott nyelni. Két napig. A hit képes volt két napra elnyomni a fulladási félelmeit, de csak tartós terápia gyógyította volna meg. Amikor én vizsgáltam, akkor már le volt százalékolva, és naponta csak egyszer volt képes enni, délutáni alvása után.
   Manapság is divatos a hipnózist valamiféle hókusz-pókusznak tekinteni, és a hipnotikus jelenségeket a páciens "engedelmességével", megfelelni akarásával magyarázni. Az utóbbi pár évben PET-el és egyéb agyműködést megjelenítő eljárásokkal sikerült pontosan feltérképezni, milyen specifikus agyi aktivitásváltozásokat idéznek elő a hipnotizőr verbális szuggesztiói [lásd. ÉT 2003. 58(4), ill. hipnózis cikkem].
   A biofeedback eljárások lényege, hogy testi folyamatok tanulás útján módosíthatók. Így pl. ha valakinek a vérnyomását folyamatosan egy számérték, vagy fényjel formájában visszajelezzük, megtanulhatja, hogy tudatosan csökkentse vérnyomását. Egy viszonylag új biofeedback módszer segítségével elsajátítható az agyhullámok aktivitásának tudatos befolyásolása is.
    Egy vizsgálatban figyelemzavaros hiperaktivitásban szenvedő gyermekeket kezeltek gyógyszerrel (Ritalin-nal), ill. a gyógyszeres kezelést kapott gyermekek egy részénél még EEG biofeedback technikát is alkalmaztak. Amikor egy év után elhagyták a gyógyszert, csak az EEG biofeedbacket is elsajátító gyerekek tünetmentesek maradtak, a többinél visszatért a figyelemzavar és a hiperaktivitás. (Azóta írtam egy összefoglaló tanulmányt a hiperaktivitás kérdéséről, és kiderült, hogy ez is csak egy gyógyszeripari üzletág! Népszerű formában olvasható az Origon.)
    Egy másik kutatócsoport ugyanezzel a módszerrel epilepsziás betegeknél tudta jelentősen csökkenteni a rohamszámot ill. a roham intenzitását.

Pszichoterápiák biológiai hatásai

   Az idegrendszer és az immunrendszer működése szoros kapcsolatban áll, s ma már közhelynek számít, hogy a tartós stressz az immunrendszer meggyengülését eredményezheti, aminek a következménye akár tumoros megbetegedés is lehet.
   Több tudományos vizsgálat bizonyította, hogy az immunrendszer működése pszichoterápiával javítható, és rákos betegek meggyógyulhatnak, vagy betegségük lefolyása jelentősen lassítható. Több vizsgálatban átlagosan a duplájára nőtt a betegek túlélési ideje.
   Sok kétely merül fel a rákbetegek pszichoterápiás kezelésével kapcsolatban, így pl. meglehetősen kritikusan szemlélik az onkológusok a Simonton terápiát, melyben képzeleti képek segítségével próbálják a betegek immunaktivitását fokozni. Egy kutatócsoport tíz rákos áttétben szenvedő beteget kezelt Simonton technikával, miközben folyamatosan mérték immun paramétereiket. A vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy a módszer hatásos, pl. a rákos megbetegedés elleni harcban fontos szerepet játszó természetes ölősejtek száma szignifikánsan megemelkedett. Az onkológia tudomást sem vesz ezekről a vizsgálatokról, pedig sok-sok éve jelent meg David Spiegel vizsgálata, amelyben mellrákos nőnek hetente relaxációs csoportfoglalkozást tartott, melynek hatására tíz éves követés során a csoportba járó betegek túlélési ideje duplájára nőtt.
   A funkcionális meddőség egyre komolyabb probléma korunkban, amikor lassan már a gyermeket tervező párok 10%-a néz szembe azzal, hogy bár biológiai értelemben egészségesek, a nő nem tud megtermékenyülni még lombikbébi program keretében sem. Számos vizsgálat igazolta, hogy a funkcionális meddőség hátterében leggyakrabban a nő magas szorongásszintje vagy depressziója áll, és amikor a meddő nők pszichoterápiában részesültek, fél éven belül teherbe estek és egészséges utódokat hoztak a világra [lásd. ÉT. 2001 56(6-7) ill. cikkem]. Hasonló problémákat okoz, ha a házaspár közt nyílt vagy rejtett feszültségek vannak, mert evolúciós okokból a megtermékenyüléshez szükség van arra, hogy a nő bízzon férjében. Saját praxisomban több nő spontán mód megtermékenyült férjétől, miközben a pszichoterápia előtt több mesterséges megtermékenyítési program sikertelennek bizonyult.

Konklúzió

   Az agyi folyamatokat láthatóvá tevő eljárások perdöntő bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a pszichoterápiás eljárások ugyanúgy az agyi biokémiai folyamatokat módosítják, mint a gyógyszerek. A gyógyszereknek rengeteg mellékhatása van, hiszen a kezelés során az egész agyat "elárasztják" vegyületekkel. Mi több hatásuk rendkívül kétséges (lásd. Depresszióipar). A pszichoterápiás módszerek előnye, hogy nincs mellékhatás, a beavatkozás csak a hibás neuronális struktúrák működését módosítja, és mivel az agy önszervező, önreparáló funkcióit erősíti, a hatás várhatóan sokkal tartósabb lesz, mint a gyógyszeres kezelés. Ez természetesen nem vonatkozik a súlyos pszichotikus állapotokra, melyek kezelésében a pszichoterápiákat eddig sem tartottuk hatásosnak. Összességében kimondható, hogy a pszichoterápiák valódi, neurobiológiai változásokat hoznak létre az agyban és teljesen elavult nézet, amely a pszichoterápiáknak "csak" lelki változásokat, a gyógyszereknek pedig "valódi" biokémiai változásokat tulajdonít. Bármilyen hatásra is (pszichoterápia, placebo, gyógyszer) történik változás, változás csak egyféle van: neurobiológiai átstruktúrálódás és biokémiai folyamatok változása.

 










 

 

 

 

 

 

}