FőoldalOnline tanácsadás
 

Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: A jó vadászok leszármazottjai

Megjelent: ORIGO 2005. október 21., péntek, 17:10

A hiperaktív - viselkedési vagy tanulási zavaros - gyerek mássága gondot okoz a családnak, a környezetnek, a pedagógusoknak - és a gyereknek is. De még ekkor sem lehet a gyógyszer az egyetlen megoldás.

A hiperaktivitás felfedezése

Először George Still írt le 1902-ben egy szindrómát húsz gyermeknél, akik hiperaktívak, agresszívak, ellenkezők, immorálisak, gátolatlanok és gyakran figyelemzavarosak voltak. Still szinte mindegyiknél idegrendszeri betegségből vagy sérülésből való felgyógyulás után diagnosztizálta a szindrómát, és hangsúlyozta, hogy a szindróma nem tévesztendő össze a negatív környezeti-családi hatásokra kialakuló hasonló tünetekkel. Később Észak-Amerikában az 1917-18-as agyhártyagyulladás-járvány során megbetegedett, majd felgyógyult gyerekeknél jelentek meg hasonló tünetek. Hamarosan számos kutatás indult be, amely kimutatta, hogy születési defektusok, fertőző betegségek szoros kapcsolatban állnak az ilyen tünetekkel.

Az ezt követő évtizedekben a hiperaktivitást és gyakran figyelemzavart és impulzivitást is mutató, pszichiátriai kezelésre kerülő gyermekeknél mindig valamilyen agyi patológiát vagy annak előzményét találták. Ez erősítette az organikus felfogást, bár ezzel egy időben általános nézet volt az is, hogy a hiperaktivitás szindrómának családi-környezeti oka is lehet, úgymint hibás gyermeknevelés, bűnözői környezet stb. Vezető szakemberek körében mégis uralkodóvá kezdett válni az a nézet, hogy minden viselkedészavar hátterében az agy patológiás működészavara áll, ez volt az "agysérült gyermek" korszak. Többen tényként kezdték kezelni, hogy az ilyen viselkedészavarok mögött automatikusa feltételezhető az agykárosodás. Állították mindezt dacára annak, hogy igen sok gyereknél semmiféle adat nem utalt patológiás agyi elváltozásokra. A "minimális agysérülés" diagnosztikus kategóriája ekkoriban bontakozott ki. A súlyosan károsodott gyermekeknél a viselkedészavar és az agykárosodás közt megfigyelhető kapcsolatot kezdték kritikátlanul kiterjeszteni minden "rossz" gyerekre.

A baj akkor kezdődött igazán, amikor az 1930 évek végén, 1940-évek elején felismerték, hogy ezeket a súlyosan sérült gyerekeket sikeresen lehet kezelni olyan stimulánsokkal, mint az amfetamin vagy a mai Ritalin. Ennek következményeként harapódzott el egyre jobban a "hiperaktív", vagyis nyugtalan, figyelmetlen, visszafeleselő, "rosszalkodó" gyerekek stimulánsokkal való kezelése. A gyógyszeripar ráharapott a témára, s a hetvenes években már igen kiterjedt kutatások folytak, meglehetősen ellentmondásos eredményekkel. Napjainkra szakmai körökben betonszilárdan hisznek benne, hogy a hiperaktivitás figyelemzavarral vagy anélkül, egyértelműen egy agyi betegség, amit stimulánsokkal kell kezelni. Az eredmény: ma Amerikában hatmillió gyermek szed Ritalint vagy hasonló készítményeket. Ők a Ritalin-nemzedék.

 

 

Mikor áll fenn a hiperaktivitás?

A kórképet a mai pszichiátria bibliája, a most negyedik, revideált kiadást megért DSM-IV. betegségosztályozó rendszer írja le. Erről mindenki azt hiszi, valami csuda tudományos és objektív dolog. De ha valaki belelapoz, könnyen elképedhet. A hiperaktivitás és figyelemzavar olyan kritériumokkal van leírva, hogy "gyakran nem figyel", vagy "gyakran izeg-mozog", "rengeteget beszél", "gyakran feledékeny". E megfogalmazásokkal a diagnózisalkotás világába bevonult az előítélet, a szülő, nevelő, pszichiáter temperamentuma, neveltetése, toleranciája, mit gondol a helyes viselkedés normáiról stb. Tudományosan nem értelmezhetőek a diagnózis felállítására ezek a kritériumok, mert csupán önkényesen értelmezhető köznapi nyelvi fordulatok. Ha ezen szubjektíve megállapított tünetek közül hat fennáll, akkor megállapítjuk az agykárosodást, ha csak öt áll fent, már a gyermek "normális". Hogy mennyire egzakt az a kritériumrendszer, azt jelzi, hogy Amerikában a gyerekek 6-20%-át diagnosztizálják hiperaktivitásban szenvedőnek, míg Angliában csak 1-2%-át. Elképzelhető, mennyire megalapozott ezek után a hiperaktivitás kutatása, diagnosztizálása és kezelése.

De tényleg betegség?

Amerikában 1998-ban tartottak egy úgynevezett konszenzuskonferenciát, ahova a nemzet nagyjait hívták össze, hogy megállapítsák, mit tudnak mondani a hiperaktivitásról és figyelemzavarról. A 31 tudósból harminc amellett kardoskodott, hogy ez bizony orvosi betegség. De egy kutató, David Carey temperamentumkutató furcsa előadással lepte meg hallgatóságát. Ennek címe ez volt: Vajon tényleg létező betegség a hiperaktivitás? Carey szerint nem. Szerinte a pszichiátria patologizál egy normál temperamentumvariánst, a hiperaktivitásról soha senki nem bizonyította még be, hogy biológiai betegség, az orvosi diagnózist szubjektív alapon állítják fel, nem veszik figyelembe a környezeti és családi hatásokat, amelyek létrehozhatják a nyugtalan, figyelmetlen vonásokat (gondoljunk egy alkoholista apukára vagy a válófélben lévő szülőkre stb.).

Nézzük a bizonyítékokat!

Careynek nem volt nagy sikere, bár a konferencia záródokumentuma őszintén elismerte, hogy a hiperaktivitást és/vagy figyelemzavart semmilyen orvosi módszerrel kimutatni nem lehet, okát nem ismerjük, országszerte vaktában diagnosztizálja mindenki úgy, ahogy tudja, adja rá azt a szert, amit gondol, és senki nem tudja, hova fog ez vezetni hosszú távon. De a konferencia kitartott amellett, hogy ez biológiai betegség.
Persze sok kutató van, akit nem hívnak meg ilyen helyekre, mert csak kellemetlenkednek. Az agyi patológia bizonyítékát milliókat emésztő agyi képalkotó eljárásokat alkalmazó vizsgálatokban próbálták és próbálják kimutatni. Egy-két "pofátlan" kutató azonban nem úgy olvassa a tanulmányokat, ahogy a hivatalos akadémiai álláspont megkívánja. David Cohen és Leo Peterson összegyűjtötték az összes elérhető ilyen "agyvizsgálatot", és kimutatták, hogy az eredmények teljesen légből kapottak, egymásnak ellentmondanak, az égvilágon semmit nem igazolnak. Szinte az összes kutatás beleesett abba a primitív hibába, hogy olyan gyermekeket vizsgáltak, akik már évek óta stimulánsokat szedtek. Márpedig más vizsgálatokból jól tudjuk, hogy a stimulánsos kezelés komoly agyi elváltozásokat eredményez. Henry Nasrallah pl. 1986-ban 20 olyan fiatal férfit vizsgált meg CT-vel, akik évek óta szedtek stimulánst, és 25%-uknál agykéregsorvadást talált. Cohen és Leo szinte nevetségessé tették elemzésükben az állítólagos bizonyítékokat.
Xavier Castellanos 10 évi kutatás után pl. bejelentette, hogy a hiperaktív figyelemzavaros gyerekeknek kisebb az agyuk. Csak egy dolgot felejtetett el: a kontrollgyerekek két évvel idősebbek, magasabbak és súlyosabbak voltak, márpedig az agy mérete igen sokat nő 8 éves kortól 10 éves korig.

A temperamentumkutatás pedig, karöltve az evolúciós kutatásokkal, a következőt kérdezi: ha a hiperaktivitás olyan súlyos zavar, miért nem szelektálódott ki az evolúció során? Hogy lehet, hogy a gyerekek 7-10% agysérült? A genetikusok azonban felmutattak egy gént, hogy íme, ez okozza a hiperaktivitást. Attól persze, hogy van neki génje, még nem betegség, hiszen minden emberi tulajdonság genetikailag kódolt. De aztán jött egy kutatócsoport, és kimutatta, hogy ez a bizonyos gén az elmúlt 10-40 000 évben keletkezett, és olyan előnyös tulajdonságokat képviselt (fáradhatatlanság, újdonságkeresés), hogy ezért terjedt el ennyire a populációban. Na puff neki, tehát nem hogy betegség, hanem szelekciós előnyt hordozó tulajdonság. Thom Hartmann megmagyarázza nekünk, miért is tűnik ma betegségnek az, ami egykoron hasznos volt. Mert a hiperaktív gyerekek a jó vadászok leszármazottjai, s nem tudnak nyugton ülni és tűrni az oktatásnak nevezett gyerekkínzást. Akik viszont ezt jól tűrik, azok a jó farmerek leszármazottjai. Ők régen elnézték a fű növését, most meg mélabúsan merengenek a fekete táblára.

Jó, tudom, nem kellemes dolog egy örökmozgóval együtt élni vagy az ő tanító nénijének lenni. De azért mégsem kéne stimulánsokkal megpróbálni konfekcióemberekké átgyúrni azokat, akik egyszerűen csak mások. Hát néha tényleg nagyon mások.




 

 

 

 

 

 

}