FőoldalOnline tanácsadás
 

Járai Judit: Archék, szerepszemélyiségek és asztrológiai vetületük


"Már sokszor megkérdezték, hogy honnan is származnak az archetípusok, vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan ismétlődő tapasztaltainak a lecsapódásai. Az egyik legmegszokottabb és mégis legmélyebb benyomást keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Nap-hérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az archetípus egyfajta készség az azonos, vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképek vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív reakciók bevésődései.
Ez a feltételezés természetesen csak kitolja a problémát anélkül, hogy megoldaná. Semmi sem akadályoz meg bennünket annak a feltevésében, hogy bizonyos archetípusok már az állatoknál előfordulnak, hogy tehát az élő szervezet sajátosságai közé tartoznak, vagyis röviden az élet kifejeződései, ami tehát nem szorul további magyarázatra. Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak állandóan megismétlődő tipikus tapasztalatok bevésődései, hanem a tapasztalat szerint olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, a fantáziában, vagy az életben feltűnik, sajátos 'befolyást' vagy olyan erőt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat." (Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába - Európa Könyvkiadó, Buadpest, 2003)
C. G. Jung volt az, aki bevezette a pszichológiába az archetípus fogalmát. Az achetípusok (vagy őstípusok) szerinte a kollektív tudattalanban meglévő "ösztönös viselkedési alapminták". A kollektív tudattalan pedig a tudattalannak az a rétege, amely nem individuális, hanem általános természetű, azaz olyan viselkedési módokat hoz létre, és olyan tartalmai vannak, melyek az egész világon, minden kultúrában többé-kevésbé azonosak. A mítoszok és mesék is olyanok, mint az álmokban megjelenő archetipikus képek. Az emberiség minden tagjában meglévő közös minták miatt a különböző kultúrák népmeséi és mítoszai nagyon hasonló elemekre épülnek. Ezeket az archetípusokat már megszületésünkkor hordozzuk, erősen befolyásolják viselkedésünket, és azt is, hogy miképpen reagálunk embertársaink viselkedésére.
A görögök emberi tulajdonságokkal ruházták föl isteneiket, akik "földi" érzelmeket tápláltak egymás iránt is. Ismerősek ezek az istenalakok, mert archetipikusak, vagyis azokat a lét- és magatartásformákat testesítik meg, melyeket valamennyiünk közös, kollektív tudattalanjában is felfedezni vélünk.
Nem mindenkiben válik aktívvá valamennyi viselkedési minta, amelyet az archetipusok reprezentálnak. Egy-egy energetizálódik, előtérbe lép, a többi nem, vagy alig mozdul. Az archetipust a csírában vagy magban lévő, előre beprogramozott tervhez, vagy mintához is lehet hasonlítani. A növény egésze "benne van", de a növekedés attól függ, hogy milyenek az időjárási- és talajviszonyok, mennyi tápanyagot kap a növény és mennyi ápolást. Hasonlóképpen, hogy melyik archetipus aktiválódik egy bizonyos életszakaszban és hogy éppen mikor az felettébb sok tényező hatásától függ, például a velünk született hajlamtól az öröklött személyiségvonásoktól, a családtól, neveléstől, mások befolyásától, munkánktól, életkortól, stb.
Már az újszülöttek viselkedésén, sírásán is fölfedezhetőek bizonyos személyiség-összetevők csírái. Életük első heteiben már megmutatkozik, hogy nyugodtak, vagy mozgékonyak, szelídek, türelmesek, vagy erőszakosak, nevetősek, vagy komolyak, lusták, vagy kíváncsiak. Vannak babák, akiket nyugodtan egyedül lehet hagyni, mások társas lények, és csak akkor nyugszanak meg, ha látóterükben van valaki. Egy két- vagy három éves gyermeken már megfigyelhetők olyan tulajdonságok, melyek egyik, vagy másik archetípusra jellemzőek.
Azok a követelmények és remények, melyeket egy család egy gyermekkel szemben támaszt egyes istenek jelenlétét erősíthetik és kedvezően hathatnak azok dominanciájára, másokat viszont háttérbe állítanak.
A gyermekben bontakozó isten-minták a család elvárásaival együtt hatnak a fejlődő személyiségre. Ha a család rosszalja egy-egy arché befolyását a gyermek ugyanúgy érez, mint addig, de megtanulja, hogy el kell nyomnia természetes hajlamait, s ezt az önbecsülése megsínyli. Ha viszont a családi elvárás és a belső késztetés között egybeesés van, előfordul, hogy a személyiségfejlődés egyoldalúvá válik.
Egy archetipust életre hívhat egy esemény, vagy személy is. A tevékenység visszahat a személyiségre. Az archék bizonyos cselekvési módokkal, meg is idézhetők, aktivizálhatók.
Életünk során mindannyian különböző fázisokon, korokon lépdelünk át és minden egyes szakasznak megvan a maga domináló istene. Megélhetünk azonban olyan archetipikus mintát is, amely több életszakaszon át domináns marad és végigkíséri életünket.
Meglehet, hogy egy ember lelkében viszály támad az archék között, valahányszor döntés előtt áll. Az ember dönt, vagy a benne tülekedő archtípusok? Vagyis az ösztönei, hajlamai, viselkedési mintái, amelyek egymással viaskodnak?

"Joseph Wheelwright jungiánusi analitikus szerint úgy kell elképzelnünk azt, ami a fejünkben végbemegy, mint egy bizottsági értekezletet. Személyiségünk különböző oldalai egy kerek asztal körül ülnek. Vannak köztük ura, hölgyek, ifjak, vének és középkorúak, egyesek harsányak és követelődzőek, mások hűvösek és távolságtartóak. Ha némi szerencsénk van, akkor egy egészséges ego (én) ül az asztalfőn és ő elnököl, eldöntve, hogy mikor ki kaphat szót és ki nem. Az elnöknek figyelmes résztvevőnek és hatékony vezetőnek kell lennie, hogy fenn tudja tartani a rendet. Ezek a tulajdonságai egy jól funkcionáló énnek is. Ha az ego (az én) jól működik, akkor megfelelő, a helyzethez illő viselkedés jön létre.
Nem könnyű feladat elnökölni egy olyan bizottságban, ahol, mint minden ember lelkében több arché is magának perli a hatalmat, s közben egymással is vitában állnak. Ha egy ember énje képtelen fenn tartani a rendet, akkor valamelyik arché közbelép és a kezébe veszi a gyeplőt. Metaforikusan ez úgy értendő, hogy ilyenkor egyetlen arché uralja a személyiséget, nem tud parancsolni az ösztöneinek. Megesik, hogy kitör az 'istenek háborúja', ha egyformán erős késztetések versengenek egymással.
Ha egy bizottság jól működik, akkor az elnök a megfigyelő posztját foglalja el és a megfelelő információk alapján világos döntést hoz. Ilyen az egészséges ego. Ismeri a bizottság valamennyi tagját, és tisztában van az igényeikkel és kívánságaikkal is, tudja, mi motiválja őket. A személyiség összes adekvát szempontja meghallgattatik, a realitások figyelembe vétetnek, és még a feszültség is rendjén való. Mivel minden archetípus egy bizonyos ösztönzést képvisel, egy meghatározott értékért, vagy az ember személyiségének egy részéért (azaz: egészéért, egészségéért) emel szót, a felszólalás időtartama attól függ, milyen erős az adott archetípus, mennyire érintette a terítéken lévő napirendi pontban, s hogy az ego, mint elnök, mennyi teret ad neki…
A döntések meghozatalának normális folyamata a lehető legjobb eredményt hozná, de sajnos nem ez az egyetlen mód, ahogyan belső konfliktusainkat kezeljük. Ha az ego tehetetlenül sodródik mindig az erősebb oldala felé, akkor viselkedésünk pontosan úgy fest, mintha kívülről rángatnának ide-oda… ha egy ember lelkében dúl a vihar és az ego képetlen rendet tartani, a normális folyamat el sem tud kezdődni. Több bizottsági tag egyszerre emeli föl a hangját, belső hangazavar tör ki, mintha minden isten egyszerre akarná kikiáltani a maga véleményét, túlharsogva a másikat. Az elnöklő ego nem érti egyiket sem, és óriási feszültség keletkezik benne. A káosz kellős közepén úgy érzi, tennie kell valamit, s ez a késztetés leggyakrabban akkor tör rá, amikor képtelen világosan gondolkodni…. A bizottsági káosz általában átmeneti állapot, akkor keletkezik, amikor valamit újnak és fenyegetőnek találunk. Az ego röviddel ez után rendet teremt. Ha azonban nem tudja helyreállítani a bizottság normális működéséhez szükséges állapotokat, a mentális káosz összeomláshoz vezethet. Agyunk telítődik egymásnak ellentmondó érzésekkel, gondolatokkal és képekkel, lehetetlenné válik a logikus gondolkodás, és a személy képtelenné válik a hatékony működésre.
Amikor az ego, mint elnök elfogult: egyes bizottsági tagokkal kivételez, másokról nem vesz tudomást, és elhallgattatja azokat az igényeket, érzéseket, vagy véleményeket, melyeket elfogadhatatlannak vagy megengedhetetlennek minősít. Mindent cenzúráz, amit nem akar látni, vagy hallani, s így a felszínen úgy tetszik, mintha nem is lenne konfliktus. A kedvenc isten helye csupán egy vagy két archetípus számára van fenntartva. Ezek azok, akikkel az énünk azonosul.
A kegyvesztett, vagy mellőzött istenek szempontjai és értékrendje ezenközben háttérbe szorul, elnyomják, elfojtják hangjukat. Olykor nem is nyitják ki szájukat, és úgy tesznek, mintha benne sem lennének a bizottságban. Befolyásukat leginkább a 'folyosón' - azaz a tudattalan berkeiben lehet fölfedezni. Bizonyos akciók, pszichoszomatikus tünetek és kedélyhullámzások azonban a cenzúrázott istenek jelenlétéről árulkodnak.
Acting-outnak nevezik a pszichológia tolvajnyelvén azt a tudattalan által motivált viselkedésmódot, amellyel az ellentmondó és elfojtott érzelmek nyomán keletkező feszültséget ki szokták üríteni azok, akik hajlamosak az ilyen viselkedésre. Általában impulzív, hirtelen, a személy által is megmagyarázhatatlan cselekvésről van szó, de ilyen lehet egy felejtés is. Mások hajlamosabbak testi tünetekre, vagy gyakori hangulatváltozásokra.
Sokan mondják magukról, hogy 'mintha nem is egy ember lennék', amikor több isten váltja egymást - akár naponta - a kormányhídon…
Általában mindenkiben él egy uralkodó (vagy domináns) archetípus, amelyik áthatja a személyiséget, s így eldönthető például, hogy az illető kifelé vagy befelé forduló-e. minthogy azonban tiszta típusokat sohasem találunk, és ilyeneket egyetlen személyiségelmélet sem tételez, amikor valódi emberekre alkalmazza a kategóriáit, ez sem kötelező. Ha két, vagy több isten dominál, olykor az egyik, olykor a másik reagál a külvilág eseményeire a körülményektől, vagy a megoldandó feladattól függően. Minél többen vannak, annál gazdagabb a személyiség, és annál több lehetőség van rá, hogy a legkülönbözőbb területeken hatékonyan működjék.
Ha egy ember a bizottságban elnöklő és jó megfigyelő ego-ja segítségével tisztába jön az asztal körül ülő archetípusok jellegével, és azzal a folyamattal, amely benne zajlik, máris két fontos eszközhöz jutott. Egyrészt érzékeny füllel figyelhet befelé, és megállapíthatja, hogy éppen 'ki beszél' és hamarosan rájöhet, hogy mely istenek befolyásolják. Ha ezek az istenek személyiségének konfliktuózus oldalát képviselik, ellentétes igényeket, melyeket összhangba kellene hozni, mindegyikre rá tud hangolódni, azaz az elnök szót adhat mindenkinek, s aztán maga dönti el, hogy neki mi a legjobb, melyik szempont előbbre való.
Meglehet egyes istenek tartózkodóak, vagy rejtőzködőek, s csak ideges tünetek, vagy hangulati labilitás jelzi jelenlétüket. Jól tesszük, ha időt hagyunk magunknak, hogy kiderüljön, ki akar kerülő úton érvényesülni. Ha már fogalmunk van az őstípusokról, és tudjuk, hogy milyen viselkedésmintákat képviselnek, sokkal könnyebb felismerni, hogy éppen ki működik olyan hevesen, vagy ki az, akit alkalmanként hívogatni kellene.
Minthogy velünk születő viselkedésmintákról van szó, melyek minden egyes emberben, mint lehetőségek megvannak, megfogalmazhatjuk igényeinket egy-egy isten átmeneti jelenlétére is, magunkhoz híva őt segítségül.
Segít a bennünk uralkodó archetípus felismerésében, ha megpróbáljuk elképzelni az istent, mint eleven alakot. Akár szóba is elegyedhetünk vele, ha a kép elég élénk. A Jung által föltárt 'aktív felidézés' folyamatában akár kérdéssel is fordulhatunk ezekhez az alakokhoz, s meglehet, hogy válaszolnak majd. Ha ismételten próbálkozunk ezzel a fogékony ráhangolódással, és fülelünk a válaszra, amit tudatosan nem találunk, egy idő után szinte mintha valóban beszélgetnénk valakivel, aki voltaképpen saját énünk archetipikus része, amelyet egyre jobban megismerünk.
Ha egy ember rá tud hangolódni önmaga különböző oldalaira, és meg tudja figyelni és érezni különféle értékeit, vetélkedő vonzalmait, akkor arra is képes, hogy felállítsa a neki legjobban megfelelő fontossági sorrendet. Döntései és választásai így tudatosak lesznek: ha konfliktusba kerülnek az igényei, meg tudja állapítani, melyiket helyezze a másik elé, és mit tegyen előbb, mit utóbb. Így a döntések nem végeérhetetlen belső harcot robbantanak ki, hanem feloldják a konfliktust. Lépésről lépésre válhat így az ember tudatos választóvá." (Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő Istennők - Stúdium Effektíve Kiadó)

Az archetípusok időtlenek, ami azt jelenti, hogy az emberi élet idején is kívül vannak, mintegy felette állnak a mi megfontolásainknak, vagy érdekeinknek. Ha valamelyik isten egyszer csak erősen aktivizálja magát, és érvényre akarja juttatni befolyását, az embernek vagy igent, vagy nemet kell mondania követelésére, vagy azt, hogy 'nem most'! de ha nem tudatos a döntés, akkor az őstípus kerekedik felül. Az isteneknek azonban negatív, árnyoldalai is felülkerekedhetnek, amik kártékonyak lehetnek.
De akárhogyan is áll a helyzet belső világunkban, a lényeg, hogy minél inkább tudatosítsuk 'kik' is ennek a világnak a 'lakói', kik dolgoznak bennünk, mit akarnak és azt hogyan akarják tenni, velünk, általunk. Melyek azon részeink, melyek a különböző hatásokra - fájdalmakra, testi, lelki sérülésekre reagálván - a háttérbe szorultak, vagy épp ellenkezőleg átvették az irányítást személyiségünk fölött. Melyek azok a részeink - szerepeink - amelyek nem hagyják érvényesülni a 'többieket', de amik éppúgy létezni és megnyilvánulni akarnak, mint azok, melyek tudatos énünkkel is felismerhetőek. Peter Orban asztrológus-pszichológus szerint ezek a részeink a különböző szerepszemélyiségeink, akikről gyakran elfeledkezünk, elfelejtjük őket.
Pedig "Létónak, a felejtés istennőjének erőivel nem szabad viccelni. Erői ma olyan hatást fejtenek ki, hogy ezt a rizikót nem vállalhatjuk". (Peter Orban - Ingrid Zinnel -Thea Weller: Symbolon - Bioenergetic Kft.)
Képletesen Mnemoszünét hívja segítségül, az emlékezés istennőjét, hogy a felejtés homályában lévő szerepszemélyiségeinket újra felismerhessük, azonosíthassuk és az őket megillető helyre illeszthessük személyiségünkben.
"Már Origenész a híres teológus is megfogalmazta: 'Meg fogod látni, hogy az emberben, aki egynek tűnik, nemcsak egy személyiség rejtőzik, hanem annyi, ahány magatartásformával rendelkezik" (Peter Orban - Ingrid Zinnel: Ezoterikus asztrológia -Bioenergetic Kft. 2001).
Lelki szegény korunkban, amikor már-már úgy tűnik, mintha a lélek csupa komplexusból és neurózisból állna, elengedhetetlenül fontos, hogy ezekkel a szerepszemélyiségeinkkel felvegyük a kapcsolatot, mert ők lelkünk legmélyéről bukkannak fel és onnan mindig valamilyen üzenetet hoznak számunkra. Még a tudomány is, amely arra törekszik, hogy minden embert autentikus egységnek tekintsen, kb. 1980 óta egyre több olyan jelenségre lett figyelmes, amelyek előtt - a maga objektív eszközeivel - mindeddig tanácstalanul áll. A klinikákon olyan betegek jelentkeznek nagy számmal, akiknek szenvedése hihetően demonstrálja, hogy lelkükben több személyiség működik. De nem kell ahhoz betegnek lenni, hogy egy emberben sok szerepszemélyiség éljen aktív életet. Az archék, ha tudomást veszünk róluk, ha nem, akkor is léteznek, velünk születnek és életünk eseményein és a hozzájuk kapcsolódó érzés- és élményvilágon keresztül öltenek mindannyiunkban egyszerre ősi keretekben, de nagyon is sajátos egyedi színezetű tartalmat és alakot.
Minden mítosz a lélek története. Éppen ezt kívánta a görögök (és rómaiak) nagyszerű lélektana bemutatni, amikor mítoszaiban a lélek magára való emlékezését is megjelenítette. Freud volt az, aki a nyugati világban ezt elsőként megsejtette és Narcissus és Oidipusz jelképeivel helyreállította ezt az emlékezést. Ő, kollégáival ellentétben komolyan vette a múzsák csókját és emlékeztető feladatát, és makacsul keresztül vitte is azt. Így ez újra bekerülhetett a világ tudatába, amit aztán később tanítványai Jung, Groddeck, Rank, stb. vittek tovább.
Minden mítosz egy-kettő-három szerepszemélyiség és egy konfliktushelyzet története. Azért, hogy vissza tudjunk emlékezni arra, hogy mind a szerepszemélyiség, mind a konfliktus bennünk van. A mese, a történet azért kell mindehhez, hogy lelkünk jobban megértse. Ha intelem, parancs, vagy tilalom formájában érkezne, nem biztos, hogy lelkünket megérintené. Lelkifurdalást szülne és újból elfojtanánk a tudást, hogy ez rólunk is szól. Márpedig minden elfojtás azt fejezi ki, hogy a belső szerepszemélyiségek egyike a tudat szintjén (vagyis emlékezetünkben) nem jelenhet meg. Így arra kényszerül, hogy mélyebbre húzódjék vissza, ott pedig kísértetté váljék. A tudat pedig ettől kezdve félni fog attól, hogy ez a kísértet visszatérhet az ő szintjére és megrémisztheti. Az elfojtott terület tartalma mindig kötődik egy szerepszemélyiséghez. Így bensőkben a felejtés sajátos börtöne jön létre, ahol rémek hemzsegnek.
Minden mítosznak az volt a célja, hogy Létó kamrájából kiszabadítsa az elfelejtett szerepszemélyiségeket.

Az asztrológia lehetőséget ad arra, hogy ezeket a szerepszemélyiségeket az asztrológia kínálta szimbólumrendszeren keresztül még inkább felismerhessük és az egyéni horoszkópot figyelembe véve minél inkább azonosíthassuk azok egyéni színezetét és működésük sajátos jellegzetességeit. Ez alapján tulajdonképpen egy olyan horoszkópot is rajzolhatnánk, melyekben a hagyományos asztrológiai szimbólumrendszerek helyett akár magukat a szerepszemélyiségeket jelenítjük meg, függően attól, hogy a különböző bolygók és zodiákus jegyek által képviselt energiák milyen kombinációban élnek az adott ember lelkében és mely életterületeken lépnek leginkább színre, vagy húzódnak vissza az árnyékba. Ebben az értelemben pedig minden emberben több lény lakik.
Egyébként maga a pszichológus foglalkozás neve mögött is egy női szerepszemélyiség rejtőzködik: Pszüché, aki Ámor isten felesége volt, egy hajdani király leánya, és akit később Jupiter felemelt az istenek közé.

Természetesen van, hogy egy emberben a szerepszemélyiségek, vagy archék, istenek - nevezzük őket bárhogy is - olyannyira önálló éltre kelnek, hogy a döntőbíró, az ego már teljesen képtelen egyensúlyt tartani közöttük és a belső káosz oly nagy mértékű lesz, hogy olyan fogalmakkal jellemzik őket, mint hasadt személyiség, vagy skizofrén, stb.
Hajlamosak vagyunk arra is, hogy az egymás ellen dolgozó személyiségrészeket a normálistól eltérőnek tekintsük, hiszen nem vagyunk egy-értelműek. És van, hogy néha úgy érezzük két szív is lakik egy kebelben. A meghasonlottság állapota pedig van, hogy egy életen át elkíséri az embert. Ugyanakkor fontos belátnunk, hogy személyiségünk természetes vetülete, hogy bensőkben több arché lakozik és az egységesség, egészség, nem egyenlő az egy kizárólagosságával.
Az asztrológia abból a kiindulópontból szemléli a lelket, hogy egy emberben 12 fő szerepszemélyiség él. Ezek analógok a 12 zodiákus jegy képviselte energiákkal. Őket nevezi az asztrológia a tizenkét archetípusnak. Ám nemcsak erről a tizenkét szerepszemélyiségről beszélhetünk, hanem minden egyes szerepszemélyiség minden más szerepszemélyiséggel képzett kombinációjáról is! Matematikailag ez úgy néz ki, hogy a 12-es szám kombinációs lehetőségeinek a száma 78!
Ezek a belső személyek pedig nem egyértelműen szétválaszthatóak, hanem egy ember személyiségének az összetevői. Ráadásul a személyek némelyike szövetséget köt egymással, mások ellenségeskednek, egyesek elrejtőznek és a sötétből leskelődnek, ármánykodnak. Vannak, akik uralkodnak a saját területükön és vannak, akik más személyek rabszolgái. Egyesek befolyásolnak, vagy kínoznak másokat, vannak, akiknek az a célja, hogy megöljék a másik személyt, megint mások életre szóló szövetséget és örök barátságot kötnek, vannak, akik minden erejükkel azon vannak, hogy ártsanak a másiknak, és a sort még folytathatnánk.
Mindez pedig bennünk él!
Ezek a személyek rendkívül valóságosak és igazi személyekként cselekszenek, egy belső színpadon. Természetesen sokszor nem ismerjük elég alaposan (vagy van, hogy egyáltalán nem) ezeket a személyeket, vagy csak néhányukat, akikből egynémelyt kedvelünk, másokat nem.
Képzeljük el tehát, hogy egyszerre tizenkét belső személy foglal helyet azon a széken, amelyen ülünk. Mindegyik ugyanabban a testben lakik, de mindegyik mást követel tőlünk. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy megismerjük mind a tizenkét személy igényeit, és gondoskodjunk arról, hogy valamennyien együtt és egymás mellett élhessenek. Hiszen mindannyian élni akarnak! Ezért is nehéz sokszor "önmagunknak" lenni. Szeretnénk valamennyi bennünk élő személlyel egyszerre összhangban lenni, de ez nagy feladat!
Úgy is tekinthetünk erre, mint hogy a bensőkben lakozó személyek egy színház társulatának a tagjai. Ezért is beszélhetünk az "élet színjátékáról". Ugyanakkor ezek a személyek nemcsak a bensőmben léteznek, (és ott okoznak zavart, sőt akár a tudathasadásig terjedő konfliktusokat), hanem a külvilágban is megjelennek. Belépnek az életünkbe és az a céljuk, hogy a külvilágban megjelenő személyen keresztül kapcsolatot létesítsünk ezeknek a személyeknek a bensőnkben lakozó párjával. Pszichológiai terminussal élve ez az alapja az ismétlődő neurotikus játszmáknak. Ugyanakkor ennek a kölcsönhatásokon alapuló folyamatnak köszönhetően ismerhetjük meg igazán önmagunkat, a bensőnkben létező szerepszemélyiségeinket. Így az egész világ egy nagy színház, amelynek az a célja, hogy megmutassa nekünk, milyen játékot is játszunk.
"Mondd meg, hogy milyen cselekvésmintákkal találkozol a környezetedben, és megmondom, hogy melyik belső személyek akarnak visszatérni hozzád." (Hajo Banzhaf - Brigitte Theler: Éppen te hiányzol belőlem - Bionergetic Kft)

Az asztrológia a megismerés olyan formáját kínálja, mely segítségével megláthatjuk és azonosíthatjuk a bennünk lakó személyeket. Így nemcsak arra ad módot, hogy felismerjük a bennünk lévő apát, anyát, gyermeket, az én-t, a tudatalattit és a felettes-én-t, hanem egyszerre tizenkét szereplővel (és azok kombinációival!) szembesít bennünket. Ez természetesen nem teszi könnyűvé a helyzet megértését. Gondoljuk csak végig, hogy hány féle kapcsolatban állhat egymással ez a tizenkét szereplő!
Minden olyan helyzet, amelybe életünk folyamán belekerülünk, lelkekkel teli helyszínné válik. A kérdés pedig, hogy ezeken a helyszíneken mennyit és milyen módon időzünk, melyik helyszínről milyen újabb helyszínre érkezünk, hogyan változik ez alapján tudatos-tudattalan útitervünk, milyen térképet használunk és milyen csomagokat viszünk magunkkal az útra. E hasonlatnál maradva, képzeljünk el egy vonatot egy mozdonnyal és tizenegy kocsival. Mindegyik kocsi és a mozdony is egy-egy bent lakó személynek van fenntartva. Az egyik az első osztályon ül, a másik az étkező kocsiban a harmadik a postavagonban, és így tovább. A vonat valamikor elindult. Ez a születésünk pillanata. Azt nem tudjuk, hogy hol a végállomás és mikor érünk el oda. Utazunk a "vakvilágba". De elképzelhető, hogy az út során a fejünkben körvonalazódik egy terv arról, hová is szeretnénk elérni és milyen állomásokat akarunk közben érinteni. Ez azonban nem mindig egyezik a vonaton utazók elképzeléseivel. Ebből aztán pedig sorozatos buktatók elé kerülünk, vakvágányra futhatunk, vagy átroboghatunk egy állomáson, amit észre sem veszünk, pedig ott kellemesen is elidőzhetnénk, elüthetünk elénk kerülőket, "rosszul" beállított váltók esetén olyan irányt vehetünk, amiről azt sem tudjuk hová vezet és szélsőséges esetben akár az is előfordulhat, hogy kisiklik a vonatunk. Ezért elkerülhetetlen, hogy megismerkedjünk azokkal az erőkkel - szerepszemélyiségeinkkel - akik a vonatot irányítják. És bár lehet, hogy a sínek valamelyest kötött pályán vezetik a vonatunkat, de a vonaton belül szabadok vagyunk! Beléphetünk minden kocsiba, táncolhatunk, sírhatunk, nevethetünk, és minél jobban megismerjük a vonatot, azaz önmagunkat, annál jobban látjuk az irányt, míg végül azt is megértjük, mi is a mi utunk.

Az asztrológia azt állítja, hogy az én és a világ egymást tükrözi. Az én visszatükröződik a külvilágban. Minden, amivel találkozunk nem más, mint a bensőnk tükörképe. Ezt a kapcsolatot pedig függőlegessé alakítja és azt vallja, hogy visszatükröződünk a csillagok és bolygók pályájában. Más szavakkal a csillagos ég a belső világunkról alkotott hasonlat. A csillagok állása egy adott pillanatban jelképes kifejezésmódja egy ugyanabban a pillanatban létrejövő tükröződési jelenségnek. Ez a születésünk pillanata. A dolgok, történések titka pedig mindig a kezdetükben rejlik. Ha meg akarunk érteni valamit, akkor vissza kell mennünk a kezdetéhez. Éppúgy, ahogy a pszichológiában is gyakran tesszük föl azt a kérdést: "amit most érzel, mikor érezted először? Vagy: "ami most történik veled, mikor történt meg először?" Az ilyen hívómondatok rendkívül nagy erővel dolgoznak terápiában, például pszichodramatikus leképezéseknél, amikor is az ősokot, a gyökeret keressük, ahol az érzés megszületett, és amit a neurotikus újraismétlések során újra és újra megélünk, lejátsszunk és lejátszatunk a környezetünkkel.
Az asztrológia a legelső kezdeti pontot a születéssel ragadja meg, így száll le az idő mélyébe, hogy érthetővé tegye a jelent. Vonathasonlatunknál maradva ez a következő lehetőségeket kínálja számunkra:

A csillagok és a bolygók jelzőműszerek. Természetesen nem tudományos műszerek. Nem arról van szó, hogy a bolygók valamit okoznának, kikényszerítenének, vagy valamire hatással lennének. A bolygók nem tesznek semmit. A Nap körül keringenek a maguk ellipszis alakú pályáin. Álmukban sem jutna eszükbe hatással lenni az életre. Nem történik semmi más, azon kívül, hogy az égitestek megmutatnak nekünk valamit.
Az ember azonban a kozmosz része, ezért abból indulhatunk ki, hogy benne is megvannak a kozmosz építőkövei, vagy ősprincípiumai. (A fizikában ezt például az elemi részecskéknél bizonyították be: minden atomban benne van minden építőkő, minden elemi részecske.) Az asztrológia pedig Naprendszerünk égitestjeit tekinti ezeknek az építőköveknek.
Az asztrológia akkor nyújthat segítséget, ha önmagunkról akarunk tanulni.














































 

 

 

 

 

 

}