Küldje el barátjának, ismerősének!
 

Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: Szó-mágia

   Megjelent:
   Origo Női lapozó 2005 dec. 19.

    Isten ments, hogy nyelvészeti fejtegetésekbe kezdjek a nyelv kialakulásáról, a mélystruktúráról, vagy egyéb magasztos témákról. Most a gyakorló pszichológus szóljon belőlem.
    A szó-mágia azt jelenti az én szótáramban, hogy szavak segítségével el tudjuk varázsolni magunkat és másokat boldogból boldogtalanná, sikeresből kudarcot vallóvá, szépből csúnyává, királyfiból békává, stb. A szó, a mondat, miközben az ember torkából feltörő és a hangképző szervek által megzenésített légáramlat csupán, légies jellegét meghazudtolva birodalmakat emel naggyá vagy dönt romba, de hétköznapibb esetekben csak elrontja a napunkat. Napi praxisomban gyakorlatilag percenként szembetalálom magamat azzal, hogy a legtöbb emberi probléma kimondott vagy elgondolt szavakból áll. A szavak hatásának titka, hogy bejutnak az agyba, és ott gépi kódra fordítódnak le. A gépi kód a számítógépben az a primitív nyelv, amely gyárilag be van égetve a processzorba. A gépi kód az agynak az az ősi belső kommunikációja, amellyel hozzáfér a testi és lelki folyamatokhoz, képes agyterületeket aktiválni és kikapcsolni, létre tud hozni testi változásokat, mint azt, pl. hipnózisban, relaxációban tapasztaljuk. Azt mondjuk, nehezedjen el a lábunk, és az elnehezedik. Mert gépi kódba fordítódott át a nehézség képzete, s onnantól az agy tudja, mit kell csinálni a nehézségérzés kialakulásáért. Agyi vizualizációs eljárással kimutatható, hogy elég csak rosszkedvűnek képzelni magunkat, máris aktiválódik a rosszkedvvel járó, a rosszkedvet okozó agyi terület. Tudjuk ezt jó dolgokra is használni, mint azt egy korábbi cikkemben leírtam: a pszichoterápia, vagyis a speciális beszélgetés pszichológus és páciense közt módosítja a páciens agyát. Pl. depressziós betegek agyműködése kognitív terápiára normalizálódik. Számos vizsgálat igazolja azt is, hogy aki leírja az őt ért negatív élményeket, az javul, vagy felgyógyul a trauma okozta lelki sérülésekből. Talán ezért is oly népszerű még napjainkban is a naplóírás.

 

 

De most nem erről lesz szó, hanem a kudarcról

    A gépi kód viszont fontos. Agyunk több részből áll, ezek közt kommunikáció zajlik. Jay E. Harris pár éve írt is egy könyvet, az a címe: "Hogyan beszélget az agy önmagával?" (How the brain talks to itself?) Ha valaki azt mondja vagy gondolja, "teljes kudarc az életem", akkor a következő történik. Agyának egy másik része, amely hallja ezt, elhiszi, hisz miért mondana az agy egy másik része hamis állítást önmagáról. Elhiszi és eltárolja. Amikor többször hallja, az állítás bizonyossággá válik. Ezt nevezzük hiedelemnek. Persze a hiedelmek korábban keletkeznek, az agy "öndefiniáló" része a személy kicsi korától hallja ezt külső személyektől, és mert azok a személyek igen fontosak (pl. apuka, anyuka), hát tényként raktározza el a tőlük nyert információt. A hiedelmekből alakul ki az identitás. Sok rossz hiedelemből negatív identitás alakul ki.
    Na most, mi történik, ha cselekvésre kerül a sor. Az agy végrehajtó része megkérdezi az öndefiniáló részt, "képesek vagyunk-e ezt vagy azt végrehajtani?". De mivel a személy évek óta úgy definiálta magát, mint a megtestesült kudarc, a válasz úgy szól: "meg lehetne éppen próbálni, de nem érdemes". Közben a személy célkitűző apparátusa éppen úgy dönt, hogy most már muszáj lépni az életben, meg kell felelni az aktuális kihívásnak. Azonban már csak ő akarja ezt, "csapata" nem áll mögötte, mert ők úgy vélik, "ez nekünk úgysem megy". A végeredmény: erőtlen próbálkozás, amely kudarchoz vezet, és igazolást nyer ismét a kiinduló feltevés. Ez az önbeteljesítő jóslat.
   Hogyan programozzuk ez esetben helyesen az agyunkat? Hát, pl. minden ilyen típusú kijelentés általánosítás. Mint ilyen, általában akarja bejósolni a személy minden jövőben beinduló aktivitását. Vagyis eleve kudarcra ítél minden próbálkozást. Kijavítani az évek óta folyó hibás programozást azt jelenti, hogy megkérdezzük: miben is vagyok pontosan kudarc? Mit is nevezek kudarcnak? Tényleg kudarc az, amit annak hiszek? Nincs-e találóbb szó arra, amit most kudarcnak nevezek? A nyelvi pontatlanság tévesen kiadott önmegsemmísitő parancs.
   Az ilyen kérdésekre gyorsan kiderül, hogy az illető számtalan dologban sikeres, de egy dolog itt és most nem ment neki, és ezt totális kudarcnak éli meg, mert a kudarcot úgy definiálja, hogy "aki még ezt sem tudja elérni, az totál gáz" (Elnézést, ha van ilyen nevű cég.) Amiben más szerint sikeres, azt ő "alapnak" tekinti. Egy ismerősöm öt nyelven tud. De szerinte azt bárki megtanulhatja.
   A csapda a következő: amit meg tudok csinálni, az nem lehet siker, hiszen, ha egy olyan béna, mint én, meg tudta csinálni, akkor az semmiség.
   Vagyis a kudarc, a csúnyaság, a balsors hiedelme nem cáfolható meg tényekkel. Megnyertem a futóversenyt? Gyenge volt a mezőny. Én nyertem a szavalóversenyt? Itt valami félreértés lesz. Nyert a lovam? Megóvjuk a futamot.
   A rossz program nem javul meg attól, ha lefuttatjuk százszor. Vissza kell tehát térni a nyelv újratanulásához. Pl. nincs kudarc. Rossz a szó, mert nem mutat előre. Ez egy büntető, megsemmisítő szó. Gátló gépi kódokra fordítódik le. Attól függően, mi is volt az, amit kudarcnak neveztünk, rengeteg előremutató megfelelő szavunk van rá: tapasztalatot szereztünk, hogy ez így nem megy. Legközelebb másként próbáljuk. Ha a kudarc valami elutasításból fakad, akkor arra kell gondoljunk, hogy itt és most ennek az embernek nem feleltünk meg, de ebből nem következik, hogy velünk van a baj. Lehet a másikkal, de az is lehet, hogy itt és most egyszerűen nem jött össze a nagy egymásra találás az összevont szemöldökű HR-sel, vagy azzal a helyes fiúval/lánnyal. Kedvenc mondásom: "Az élet egy tanfolyam" (©Szendi, 2005). Hogyan várhatjuk el egy tanfolyam résztvevőjétől, hogy mindig minden sikerüljön. Nincs kudarc, csak próba, megoldási kísérlet.

Az életem sivár

   Számtalan levelet kapok emberektől, akik azt panaszolják, életük céltalan, üres, értéktelen. Abból a tényből, hogy levelet tudnak nekem írni, feltételezhető, hogy van munkahelyük, vagy pénzük, hogy otthon számítógépen internetezni tudjanak. Ehhez feltételezek egy fűtött lakást, élelmet, némi egészséget (lát, ujjait tudja mozgatni, tud gondolkodni). Sokakról kiderül, hogy gyermekük van, férjük/feleségük. Szoktak tévét nézni, netán jókat sírnak vagy nevetnek egy-egy műsoron. Ez az a minimum, amit egy e-mail esetén feltételezek. De ezek az emberek szoktak még egy csomó érdekes dolgot csinálni, vagy legalábbis meg volna rá a lehetőségük, de ez nekik kevés. Vajon miért érzik hát sivárnak és unalmasnak az életet ők, mikor más emberek, rongyos paplanjuk alatt az aluljáróban dideregve elsírják magukat, ha olyan csodálatos életről álmodnak, amit mások sivárnak élnek meg.
   Aki elveszti a mindennapok csodálatát, a perc örömét, az boldogtalan. Hogy minden nap lehet örülni annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy ma is felkelt a nap, hogy van mit enni, hogy élek, tudok gondolkodni, érezni, terveket szőni. Hogy az élet tele van lehetőségekkel. Akik visszatérnek a klinikai halál állapotából, megértik, hogy a világon két dolog fontos csupán: a szeretet és a tudás. Ők tudják igazán értékelni az életet, mert majdnem elveszítették. Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: ma is élek, kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, s máris felértékelődne a Ma.
   Az unalom, mint szürke köd, ha ráül a lelkünkre, akkor a hawaii-i strandon is tudjuk unni a napozást. Az unalmat és fásultságot mi csináljuk. Ez a defenzív élet. Egy házasságkutató azt ajánlja, minden nap gondoljuk végig, miért is tudjuk csodálni társunkat. De igaz ez gyerekünkre, lakásunkra, munkánkra, tárgyainkra, mindenre, amiben élünk. Csupa csoda vesz körül bennünket, és mi fásultan pergetjük ujjaink közt a perceket.
   Az átprogramozás tehát: nevezzük ismét nevükön a dolgokat, találjuk meg rájuk a jelzőket. Tanuljuk meg újra csodálni a világ és az élet kimeríthetetlen gazdagságát.

Mindjárt szétrobbanok

   Imádjuk hergelni magunkat. Szavakkal ingereljük magunkat. Azt mondjuk: ha még egyet szól, én szétrobbanok. Ha még egyszer bejön, én kiugrok az ablakon. Ha még egyszer lealáz, megölöm. A magasvérnyomás népbetegség. Mert ugye nem robbanunk szét, nem ugrunk ki az ablakon, nem öljük meg a másikat. Csak fortyogunk. Mert elnevezzük idegesítőnek azt, ami történik. Azt mondjuk, a mi önérzetünket sérti ez vagy az. Velünk ezt nem lehet csinálni (de közben javában csinálják). Azt hisszük, velünk csinálják, közben mi csináljuk magunkkal. Tegyünk egy gondolatkísérletet. Fogadjuk el egy percre a világot olyannak, amilyen. Hogy várakozni kell, hogy a dolgok nem mindig jól szervezettek, hogy amit ember csinál, abban lehet tévedés, hogy a dolgok sokszor nem sikerülnek. Ha elfogadjuk, hirtelen megszűnik minden feszültség. Ahogy a gazda nem toporog türelmetlenül a fa alatt, amíg megérik a gyümölcs, úgy tekinthetjük mi is az emberi társadalom természeti jelenségének a sorban állást, az emberek közti félreértéseket, hogy vannak idegroncsok, akik szeretnek másokat leckéztetni, gyűlölködni, és hogy semmi sem tökéletes. De hiszen tudjuk is, de mégis minden alkalommal felháborodunk ezen. Nem kell hindu bölcsnek lenni, csak abbahagyni az önhergelést. Hagyjuk el azokat a szavakat, amelyeknek egyetlen célja az, hogy a gépi kódunkon keresztül felpörgessük a szívünket, felnyomjuk vérnyomásunkat, kapkodni kezdjük a levegőt. Amit ma a gyógyszeripar nagy örömére antidepresszánsokkal pánikként kezelnek, azok csak sürgető, elégedetlenkedő, méltatlankodó, háborgó szavak, gondolatok. Amelyektől semmi, de semmi nem változik. A sor nem megy gyorsabban, a pofátlanok pofátlanok maradnak, a vízszerelő na persze, hogy elszúrja a munkát, stb, stb. Az egész értelmetlen műbalhé. Rossz szavakkal ezt tesszük életünkkel.