Küldje el barátjának, ismerősének! Küldje el barátjának, ismerősének!
 

Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: A mi kis életünk

Hogy a csudába van, hogy mindenki jót akar, a dolgok mégis rosszul sülnek el, hogy minden nappal egy új lehetőséget kapunk, hogy boldogok és elégedettek legyünk, és estére mégis keserűen kerülünk az ágyba?
Félelemre és bizalmatlanságra vagyunk gyerekkorunktól kiképezve, és aki még nem ilyen, azt agyalágyultnak vagy csak egyszerűen tapasztalatlannak tekintjük.

Alapvetően mindenkit pozitív célok mozgatnak

Ezt ugye elég nehéz elhinni, amikor valaki éppen belénk rúg, becsmérli személyünket, vagy beleköt munkánkba. Ez a "mindenki jót akar" duma úgy hat, mint valami szent szöveg, aminek nevében orcánkat oda kell tartani a másik pofonért is. Ha valaki ezt így akarja érteni, nem beszélném le róla, mert bizonyára őt is pozitív célok mozgatják. De egy másik olvasatban a "pozitív cél" nem a pofon maga, hanem az, amiért elindították.
Bárki bármit tesz, az megítélés tárgya, reakciókat vált ki, értelmeződik. Mindannyiunk fejében működik egy szerkentyű, amit naiv tudat-elmélet modulnak nevezünk. Ez egy értelmező-magyarázó rendszer, amellyel jelentést adunk mások viselkedésének. Feltevéseket fogalmazunk meg a másik motivációiról, céljairól. Ha jól belegondolunk, egész életünk egy kísérlet. Kinézünk a fejünkből, regisztráljuk mások mozgását, szavait, érintését és szagát és állandóan következtetünk, hipotéziseket alkotunk arról, mi lehet a másik fejében. Neki meg mi vagyunk a kísérleti alany, ő azt próbálja kitalálni, mi van a mi fejünkben. A dolog persze bonyolódik, mert nemcsak azon spekulálunk, mit akar ő, hanem azt is tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, és ezért úgy véljük, nem azt teszi, amit tenne, hanem olyat tesz, amiről mi majd azt hisszük, amit ő szeretne. Még leírni is bonyolult, hogy mi van akkor, ha mi tudjuk, hogy csak azért tesz valamit, hogy mi "azt" higgyük, de mi ezt tudjuk, és elejét akarjuk ennek venni. Már meg sem merem pendíteni, hogy mindezt ő is tudhatja, és akkor...
A lényeg, hogy kombinálunk, és amit kigondolunk, azt tényként szoktuk kezelni, nem pedig hipotézisként. Ezek a hipotézisek rendszert alkotnak. Nem kezdjük el minden nap újra felfedezni és megismerni életünk párját, hanem a már sok éve építgetett hipotéziseinkhez keresünk újabb bizonyítékokat. Undok(nak látott) kollegánkról sem hisszük, hogy éjszaka átvarázsolták jóságos manóvá.
Na aztán meg mindenki fejében vannak alapaxiómák. "Az anyag nem vész, csak átalakul", "jóindulatot nem várjon az ember senkitől", és "én úgysem vagyok szerethető". A hipotézisek mindig az alapaxiómákat ismételgetik, illusztrálják. Ezek fényében az otthagyott mosatlan edény az ellenünk irányuló kifejezett rosszindulat és semmibevétel jele. Az elfelejtett házassági évforduló csak újabb bizonyítéka annak, hogy ő már nem szeret. A hetek óta be nem csavart villanykörte a teljes érdektelenséget tükrözi.

A fordulat

Tegyük fel, de tényleg csak a játék kedvéért, hogy rövid próbaidőre az alapaxiómánk az lesz, hogy amit a másik csinál, annak eredendően pozitív a motivációja. Pl. a szennyes edény látványa őt nem zavarja, és el sem tudja hinni, hogy mást zavarhat. Persze erre mondhatnánk, hogy éppen ez a baj. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem rosszindulatból, nem direkt a mi bosszantásunkra teszi, amit tesz. (Ill. nem tesz.) A házassági évforduló neki is fontos, de valami más aktuális ügy kiverte a fejéből. Erre is mondhatnánk, hogy akkor mi már nem is vagyunk fontosak, ha "bármi" kiverheti a fejéből e szent napot. De mint védőügyvéd azt mondhatom, nem szándékos gonoszságból tette ezt, hanem így alakult. A be nem csavart villanykörte sem azt demonstrálja, hogy "fütyülök a közös életre", hanem arról szól, hogy valamiért ez az apróság neki kellemetlen feladat. Valljuk be, azt hittük, felnőttkorunkban majd egy gondolatolvasóval élünk együtt, aki előre kitalálja, mit szeretnénk. Csak az a baj, hogy a másiknak is ez volt a titkolt reménye.

Megmondjuk a frankót

E mindennapi baklövések mindenkiből kihozzák a pszichoanalitikust, vesébe látó megjegyzéseket tudunk tenni a másik rosszindulatáról, tutyi-mutyiságáról, pofátlanságáról, aljasságáról. Ilyenkor úgy érezzük, jól megmondtuk a frankót, helyreállt az igazság, minket nem lehet tovább büntetlenül elnyomni, semmibe venni, cselédnek használni, tekintélyünket porba tiporni, stb. Mondanom sem kell, a másik ilyenkor teljesen hasonlókat gondol és érez, pl. hogy milyen igazságtalanok most vele, hogy nincs egy nyugodt perce az egész napi gürcölés után, hogy miért kell őneki utolsó patkánynak éreznie magát, miközben a lelkét kiteszi a családért.
Életünk vádak és viszontvádak dzsungelévé válik, amiben a problémák megoldási kísérlete válik a legnagyobb problémává. A számonkérések, neheztelések, veszekedések, mint a savas eső a hegyoldalt, szépen erodálják a kapcsolatot, s mindenki úgy érezheti, hogy jól elszúrta az életét a másikkal. Egyszer be kéne néznünk a saját ablakunkon, amint éppen a lemorzsázott asztalterítőért öljük egymást, és elcsodálkozni azon, hogy tehettük tönkre az életünket nevetséges apróságokkal.

A hitel

E ponton szokták azt mondani: "értem, tehát a békesség kedvéért nyeljek, fojtsam vissza magam?" Nem, ez nem a pápua törzsfőnök díszebédje, ahol nemzetközi konfliktusokat lehet megelőzni, ha az ember mindent lenyel, amit elé tesznek. A mi receptünk úgy hangzik: mondvacsinált ürügyekkel ne akarjuk alapaxiómáinkat újra és újra igazolva látni. Azokért ugyanis nem a másik a felelős, hanem kedves szüleink. Ha valakinek mindenről az jut eszébe, hogy őt semmibe veszik, akkor ezt a hiedelmet gyerekkorában építették ki benne. Ha folyton attól fél, hogy nem szeretik, akkor nem szerették, amikor kellett volna, és ez a baja. Még általánosabban: ha valami nem tetszik nekünk és egyből az a hipotézisünk, hogy ezt a másik is tudja, és pont azért csinálja (vagy nem csinálja), hogy nekünk fájjon, akkor szüleinkkel van elszámolni valónk, és ne a másikon verjük el helyettük a port. Ez olyan papás-mamás: ami otthon nem tetszett, azt most "felnőttként" lereagáljuk.
Persze a boldogsághoz kell némi elszántság. Sokunknak az otthon tanultak csak vegetálásra elég. Megtanultunk veszekedni, vélt jogainkat megvédeni, vélt sérelmeinkért elégtételt venni, de nem tanultuk meg a bizalmat és a pozitív feltevéseket. Öt percig még hajlandóak is vagyunk "pozitívak" lenni, de ha nincs azonnal eget rengető változás, visszasüppedünk a régi bevált őrlődésbe. Manapság a bankszakmában is a hosszú lejáratú hitelek a menők, mi lenne, ha mi is megpróbálnánk ezt a technikát?
De ne várjunk azonnali megtérülést!